Hogy miért pont ez lett az első bejegyzésem fogalmam sincs, de azt hiszem , ha ez egy napló lenne ez a történt biztos helyet foglalna a sorok között.
Nem igazán volt sok negatív élményem életembe a halál miatt. Kamasz koromban egy társat jelentett, akivel versek születtek az almafák alatt. Ő volt az én “múzsám”. Minden szomorúságom versek formájában vele tudtam kifejezni. Azt hiszem akkoriba a változást próbáltam feldolgozni.
Nagyszüleimet nem láttam szenvedve elmenni. Azt hiszem szép lassan, csendben távoztak. Hozzáteszem egyik sem él már. De megismerkedésem az elmúlással velük kezdődött.
Apukám édesapja volt az első, aki elment. Egy igazi cowboy volt. Két dologra emlékszem belőle. Egyszer lóra ültetett (csak ennyi). A másik meg az, hogy mindig azt kérte, vakarjam meg a fülét a kisujjammal, mert viszket neki. Ez nagyon idegesítő tevékenység volt, utáltam csinálni, de nem mondtam neki, mert…mert nem tudom miért nem. Talán csak azért, mert mindig viccelődött. De anyu meg apu mindig mosolygott ezen én meg kibírtam, hogy enyhén fülzsíros lett a kisujjam tőle. Papa mindig sütivel ette a levest. Mindegy milyen volt. Krémes, édes, sós, vagy fánk. De tudom, hogy a vasárnapi ebédeket rendszerit leves-sütivel fogyasztva volt számára az igazi.
Aztán egy nap elment. Nem tudom, hogy és miért. Soha betegnek sem láttam, de elment. Olyan kicsik voltunk még, hogy lent a kertben játszottunk az unokatesómmal és fel sem fogtuk, hogy mi történt. Mivel falun laktunk a temetési szertartás az udvaron volt és a rokonaink elmondása szerint az egész megemlékezés alatt a mi hangunk és kacajunk töltötte be az udvart, mert igen hangosan játszottunk. De ezért csak egy összeráncolt szemöldök nézést kaptunk a koporsó mellől, mellyel a szüleink jutalmaztak, mikor felmentünk a kertből inni, mert szomjasak voltunk. Gyerekek voltunk még és boldogok. Fel sem fogtuk a halál fogalmát. Elment és nem emlékszem, hogy éreztem e bármit is. Nem sírtam.
Anyukám édesanyja volt a második. Anya szülei nagyon szerettek minket: engem és a nővérem. Igazi nagyszülőkként éltek.
Mama egy csoda nagyi volt, mint minden nagyi, akit imád az unokája. Mindig segített, mindig főzött. Főleg tésztákat, mert én azt szerettem: túrós, mákos, lekváros ,krumplis, káposztás. Ez volt az én menüm minden héten. Nagy hatalmas fazékba főzött, mert mindenki hozzá járt enni. Ott ettünk mi is anyuékkal és a nővéremmel, aztán jött anyu bátyja a családdal. Ők 3-an voltak. És persze a nagypapám.
Nagypapa sokat evett, mert nagy volt. Nem kövér, hanem egy óriás. Hatalmas, erős, igazi földműves. Egy lovat is elbírt volna. Széles háta volt és mindig gumicsizmában és kucsmában ( az egy sapka szerű izé) járt. Télen-nyáron. A tenyerébe simán elfértem. Persze biztos nem ennyire volt nagy, de emlékeimbe alulról nézve az én nagypapám egy Zeusz volt, ( két kezi munkás), aki parazsat tartott a kezébe és soha nem égette meg magát. És mindig mi voltunk az elsők számára.
Mamáéknál minden volt. Úgy hívtam a kertjüket, hogy: “Éden kert”. Gyerekkoromban azt hittem a világ minden gyümölcse megtalálható benne, mert olyan sok mindent ültettek. Ha “kis ház” kellett (amibe játszhattam) , akkor azt kaptam a kukoricás tároló fa építményből. Ha hintára volt szükségem, akkor nagyapa csinált egyet a diófa egyik ágán. Soha nem kiabáltak, vagy szóltak rám. Pedig biztos nem voltam egy angyal. Életem azon részét, míg mama élt ott töltöttem. Sajnos ez nem adatott meg sokáig…
Aztán nagymama beteg lett. Nem emlékszem, hogy hogy és mikor, de az lett. Anyu szerintem próbált távol tartani, hogy mamát ne lássam betegen, mert akkoriba nem vitt gyakran oda. Egyszer hallottam, hogy mondják anyunak, mikor ott voltam nála, hogy nincs már sok hátra. Anyukám apu húgához küldött, aki a Keresztanyám volt. Soha nem felejtem el, hogy reggel volt és készültünk iskolába, mikor mondta keresztanya, hogy én ne menjek, mert mama meghalt. Csak egyszer tudtam sírni az nap és lelkiismeretfurdalásom volt, amiért többször nem. Anyu eljött és megkérdezte, hogy akarok e menni a temetésre és én nem-mel válaszoltam neki. Nem, nem akartam menni. Úgy akartam rá emlékezni, amilyen volt. Egészséges, boldog, kicsiny anyó. Nem akartam látni, hogy fáj anyunak az a dolog. Azt mondta, hogy nem is bánja, ha nem megyek. Nagyon örültem neki, hogy megérti. Nem is kérdezte az okát és ez igazán jól esett. Persze keresztanyáék nem értették meg és furcsán néztek rám, hogy miért vagyok ilyen, hogy a saját nagyszülőm temetésére nem megyek. Ők nem értették. Bár nem is vártam el tőlük. Egy más világ volt, más törvényekkel. Ezt lehet csak én értem, de még most is jobb így.
A temetés után, (amibe nem vettem részt) nagypapához mentünk. Nagypapa akkor nem volt Zeusz. Eltűnt minden varázslat körülötte. Ők együtt ketten voltak az én megtörhetetlen meséim. Mikor megláttam gyászolva a kedvesét, akkor már nem tűnt erősnek. Görnyedt lett, átölelt és azt mondta, hogy: “most már egyedül vagyok kis unokám”. Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam sírni. Csak néztem az ősz, öreg, meggyengült testét és végtelenül sajnáltam. Az fájt a legjobban, hogy papa egyedül maradt. Pedig még nem értettem akkor a társ fogalmát, de látva arcán azt a fájdalmat azt hiszem akkor tudatosult bennem valami, ami az elvesztésről szól.
Apukám édesanyja volt a harmadik. Mamáék sokat jártak templomba. Szinte minden vasárnap mentek. Emlékszem egyszer (mikor még olvasni és írni sem tudtam), de hallásból eltudtam énekelni egy templomi éneket, akkor mama áthívott hozzájuk ( egy udvaron külön házban laktunk), hogy énekeljek a Tiszteletes Úrnak, aki épp náluk vendégeskedett. Hát én nagyon izgultam, de a tőlem telhető legjobb tudásom szerint daloltam a “Tüzed, Uram Jézus” című éneket. Mamáék büszkék voltak láttam rajtuk és megdicsértek. Én meg örültem, hogy ők örültek és nem is vágytam több szeretetre, mint amit adni tudtak.
Mikor meghalt mama férje, nagyi a lányáékhoz az én kereszt anyukámhoz költözött. Apukám anyukáján mindig érezhető volt, hogy a többi unokáját jobban szerette, de mi szerény gyerekek révén a nővéremmel ilyen dolgokkal nem is foglalkoztunk. Attól függetlenül szeretet vett körbe bennünk, így nekünk annyira ez nem is fájt. Beértük azzal, amit kaptunk.
Nem is emlékszem, hogy én és anyu hogy kerültünk oda nagymama halálos ágya mellé, egyszer csak ott voltunk. Nem felejtem el, hogy egy éjszaka ott aludtunk és nagy sürgés-forgás volt. Valaki mindig felkelt nézte mamát. Azt mondták, hogy hamarosan elmegy és búcsúzzunk el tőle. Ez nagyon nem esett jól, mert nem így akartam rá emlékezni, hogy ott fekszik betegen és haldoklik.
Emlékszem apunak könnyes volt a kék szeme, ahogy rám nézett és azt mondta, hogy neki már nincsenek szülei. Nagyon sajnáltam, de nem tudtam mit mondani, mert még gyerek voltam. Könny sem csorgott le az arcomon. Csak néztem az én megtört apukámat és végtelen szomorúság töltött el, hogy egyszer majd én állok ott és ezt mondom. Anyu később valami olyasmit mondott, hogy mama megbánta minden ellenünk irányuló “nem túl kedves” cselekedetét, de anyu szívében nem volt harag iránta, mert szerette.
Akkor életembe először nem kérdezték meg, hogy szeretnék e a temetésre menni. Szerintem nem is volt más választásom. Bent kellett állnunk fehér ruhába a koporsó mellett nekem és legkisebb unokatesómnak. Szerintem anyukám apu és keri anyu miatt nem akarta azt, hogy ne menjek pedig tudta nagyon jól, hogy nem egy gyerek lelkének való ez. Hát nem volt.
Aztán kivitték a koporsót az udvarra és szorosan mellé toltak minket. Néztem a sok fájdalmat az emberek arcán és azon gondolkodtam, hogy én miért nem tudok sírni. Gyerek voltam még. Oly apró és törékeny. Mindenki sikítozott és sírt meg “jaj édesanyám-édesanyám” ezt kiabálták. És én nem értettem miért nem lehet ezt olyan szép csendbe, visszafogottan csinálni. Remélem ezért a gondolatért Isten megbocsájt.
Nagyon rossz élmény volt és éreztem ahogy kimegy minden erő belőlem. Egyre közelebb kerültem a koporsóhoz, mert toltak hátulról és egyszer csak feladta a testem és a lelkem. Összerogytam és úgy istenesen elájultam. A részletekre nem emlékszem, de azt tudom, hogy nem jutottam ki a temetőbe. Mikor magamhoz tértem, akkor már mindenki visszafelé jött, mert vége volt a szertartásnak. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert feladtam. Nem akartam, de feladtam. Lelkiismeret furdalásom volt amiért nem bírtam végigcsinálni. Sajnos az érzés azóta is elkísér a temetéseken, ahová esetleg elmegyek, mert szinte mindegyiken elájulok…
Így mama is elment és nekem az utolsó nagypapám is megöregedett.
Papa hozzánk költözött. Az udvaron abban a házban lakott, ahol apukán szülei éltek. Anyuék sokat dolgoztak és mivel én már nagyobbacska lettem ezért amit tudtam segítettem neki.
Egy másik országba kezdtem tanulni és csak hétvégén jártam haza. Nagypapa nagyon megöregedett. Láttam sokszor anyut, ahogy mosdatja egy kád vízben és emlékszem egy jelenetre, ahogy a hátát törölgette és felfedeztem, hogy mennyi-mennyi anyajegy van nagypapán. Sokszor főztem neki paprikás krumplit, mert azt az egyet akkor tudtam. Anyu néha elmesélte, hogy nagypapa milyen furcsaságokat csinál, míg oda vagyok tanulni.
Egyszer egy éjszaka kopogtatott az ajtón ( hajnali kettő lehetett). Kinyitottam. Azt mondta menjek kenyérért, mert már jött a kenyeres le ne késsek, nehogy elhordják. Anyu visszakísérte a házba és mondta neki, hogy még csak hajnal van. Ne bolyongjon éjnek évadján az udvaron. Akkor viccesnek tűnt az egész. És eszembe jutott, hogy mamáék olyan víg, békés és szeretet teljes emberek voltak, hogy állítólag a mama temetésén ahová el sem mentem még azon is volt, hogy nevettek a rokonok egy-egy dolgon, míg előkészültek, mert olyan vicces dolgokról meséltek közbe, ami mamáékkal megesett.
Karácsony volt (20 éves lehettem kb) és akkor már dolgoztam egy másik országba. Hát hazamentem karácsonyozni. Semmire nem emlékszem nagypapával kapcsolatban, csak arra, hogy mikor jöttem vissza elbúcsúztam tőle. Életembe először akkor volt egy olyan érzésem, hogy át kell ölelnem nagyon, mert nem látom többé. Ez tényleg egy olyan búcsú volt, amit nem bántam. Ott állt előttem görnyedten a hajdani nagy és erős Zeusz, ki villámokat szórt egykor a szemével, ha a szám a felsőmbe töröltem az asztalnál. Elköszöntem tőle és senkinek nem szóltam, hogy az én számomra ez egy végső búcsú volt. Kocsiba szálltam és visszamentem egy másik világba.
Papa egyedül volt, mikor elment. Nem volt beteg, sem pedig fáradt. Anyukám ebédet vitt neki. Miután megette ledőlt egy kicsit, mint minden délután. Anyukám mire visszament már mélyen aludt. Olyan mélyen és békésen amennyire csak lehetett. Lefeküdt aludni még egy utolsót és nem kelt fel többé.
Tél volt és nagyon hideg. Épp éjszakás voltam a munkahelyemen. A telefon a zsebembe volt. Éreztem, hogy rezeg. Kimentem a mosdóba. A kijelzőn a : “Nővérkém” felirat villogott. Tudtam, hogy miért csörög. A tesóm szólt, hogy nagypapa meghalt. Annyit mondtam neki, hogy, gondoltam, hogy ezért hív. Nem sírtam akkor sem (most annál jobban). Örömmel töltött el, hogy el tudtam köszönni tőle és úgy emlékezni rá, ahogy mindig is szerettem volna.
Mindegy volt, hogy a szeretet skála melyik fokán csücsültem a nagyszüleim szemébe. Nagyon vagy kevésbé szeretve, de azzal is beértem.
Gyerek voltam csak és olyan kevés jutott belőlük. Néha esténként mikor elhalkul minden és csak a néma csend vesz körbe emlékeket próbálok felidézni velük kapcsolatban és minél mélyebbre ások, ők annál jobban hiányoznak. Minden apró részlet, melyben megtalálom őket olyan, mint egy mesebeli utazás, melyben én voltam a főszereplő, csak eddig nem tudtam róla.
Hogy eddig miért maradt rejtve a sok emlék nem tudom, de így felnőtt fejjel azt hiszem mára már felbecsülhetetlen érteknek számít nekem.
Az én fiatalságom az ő békéjükkel ért véget. Köszönöm nektek, hogy megadtátok ezt.
Nagyon szép…
Nagyon szép és megható írás. 😊😊😊