Nyár volt… Az ég szikrázott, csiripeltek a madarak és mindenki izgatottan várt az udvaron felállított sátor árnyékában, hisz hamarosan részesei leszünk egy csodálatos szerelem beteljesülésének. Esküvő… Ami engem pont lázba sem hozott….
Szóval mindenki kint várakozott, miközben én bent a jegyesek nappalijában vártam, hogy jobban érezzem magam. Nem mintha fizikai panaszaim lettek volna, de ennyire idegennek és kívülállónak ritkán éreztem magam, mint akkor. Az akkori páromon kívül senkit nem ismertem és akiket mégis, azokat sem annyira. Nem igazán voltam híres a barátkozásról. És, hogy őszinte legyek kedvem sem volt hozzá. Így csak álltam, ültem és vártam egyedül, amikor a semmiből megjelent „ az a bizonyos kislány”.
Ott állt csak úgy és engem nézett. Egy 5 év körüli kis hercegnő barackvirágszínű koszorúslányka ruhájában. A hajában megannyi kis rózsácskával. Pont olyan volt, mintha egy esküvői címlapról lépett volna elő. Szép és tiszta, majdnem hogy tökéletes. Az egyetlen, amit hiányoltam róla az a mosoly volt. Csak állt és nézett.
A megdöbbenéstől hirtelen szóhoz sem jutottam, mert keresztlányomon kívül aki 6 éves lehetett akkoriban nem igazán teremtettem kapcsolatot más “apróságokkal. Nem voltam valami tapasztalt a gyerekekkel szemben. És úgymond csak a “kiválasztottakat” szerettem és fogadtam el. Ebbe két személy fért bele: a nővérem kis, és még kisebb lánya.
Na de a többi…..És most csúnya gondolat következik az akkori fiatal lány fejéből: „ nem is nagyon szerettem a gyerekeket.” Meggyőződésem volt, hogy ők sem engem, így mindennemű mosolyom, ami ilyen estekben elgörbült a számon, csak egy megjátszó értéktelen kedvesség volt számukra. Végtére ne mondja senki, hogy milyen goromba fejem van, ha gyerekeket látok. Így hát dobtam neki is egyet.
Egyszer csak felcsendült a hangja:
-Szép ruhám van? -kérdezte a leghétköznapibb arccal. És ő nem játszotta meg magát. Nem volt benne semmi képmutató dolog.
-Igen. Nagyon szép. -válaszoltam.
Aztán elkezdett csacsorászni valamiről, amit szinte már meg sem hallottam, hisz saját magam lelki állapotával voltam elfoglalva. Hogy ne rohanjak sírva haza és csak ezt a napot bírjam ki. De nem hagyta abba…És azon gondolkodtam, miért nem hagy már békén. És miért lóg itt a nyakamba ez a kislány. Kit érdekel a ruhája, haja, cipője, lába és úgy mindene. Ennek az amúgy is elkényeztetett, kislánynak. Mert hát valljuk be… Annak könyveltem el. Így csak hümmögtem neki valamit, hogy meg legyen a mondott is, meg nem is beszélgetésünk. Aztán végre békén hagyott. Én pedig visszatérhettem lelkivilágom gyógyításához.
A vacsora után még láttam táncolni az apukájával és a nagyszüleivel ücsörögni a széken. Bár túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Jött-ment a barackvirág színű kis ruhájában és csak azt várta, hogy rá is figyeljenek, hogy megdicsérjék, ahogy általában minden gyerek vágyik az elismerésre.
Kicsit magamba szálltam a viselkedésem miatt és szégyelltem a dolgot, hisz én még esélyt sem adtam neki egy beszélgetésre. Túl fiatal és tapasztalatlan voltam egy kislány lelki világának megértéséhez. Rosszul éreztem magam emiatt és elfogott egy kis sajnálat iránta, ami nem tartott túl sokáig, mert ezután a nap sokáig nem is láttam…
Hogy milyen játékot játszott velem az élet arra akkor jöttem rá, mikor annak „a bizonyos kislánynak” elkezdett érdekelni a ruhája, haja, cipője, lába és úgy mindene. És egy nap sokkal több minden érdekelt vele kapcsolatban, mint évekkel azelőtt.
Furcsa dolgot űzött velem a sors. De rá két évre ezt a kislányt kaptam ajándékul az élettől. Úgy robogtak be az én zárt világomba, mint az expressz vonat, mely nem bír fékezni és mindent visz magával, ami útjába kerül. Olyan gyorsan anyává váltam mellette, hogy észre sem vettem.
9 éve már annak, hogy az életem részese lett.
Egyik nap suliból haza érve épp arról beszélgettem vele, hogy vajon adhat e az élet egy nagyobb feladatot számunkra a létezésen kívül, hogy lehet e valami fontosabb feladatunk, amiről nem tudunk? Esetleg véghez vihetünk e egy csodát, ami ki van jelölve számunkra, csak nem tudunk róla, mert az élet hozott gondjaival vagyunk elfoglalva és észre sem vesszük, hogy akár csodát is fakaszthatunk belőle.
Azt mondtam neki talán az én feladatom ő volt… Talán azért sodort hozzájuk az élet, hogy felneveljem, hogy sajátomként szeressem, hogy megadjam számára mindazt, amit csak tudok. Hogy éjszaka betakarjam és mellette legyek, ha fájdalom éri megvigasztaljam, ha barát kell azzá váljak és hogy türelmet és önzetlen szeretet tanuljak általa.
Nem hittem, hogy lehet így szeretni. De igen lehet. Sőt… Nélküle nem lennénk egy család. Vele vagyunk teljesek és egyek.
Ő lett az én csodám.
Az a csoda amire évekig vártam, hogy valami nagyot és maradandót alkossak, miközbe végig tudtomon kívül ott volt az a bizonyos feladat, amit nekem szántak.
Az ami maradandó és nagyot alkotó, bár kézzel nem fogható : az önzetlen szeretet, amit iránta érzek. Ő az én csodám….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: