Egyik nap 15 éves lányom azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy találjak ki egy mesét, amihez ő tud majd animációt rajzolni. Csak néztem rá, mert tudtam, hogy képtelen leszek bármi kreatív dolgot is összehozni, ami tartalmas és izgalmakkal teli cselekményből áll. De nem akartam neki nemet mondani, gondoltam majd kitalálok valamit.
Hogy ismét milyen finom megközelítéssel fordult a sors felém arra akkor jöttem rá, mikor a középső 4 éves gyermekem nem hagyott egyik este pihenni, kért, hogy játszak vele, de valós fáradság és kimerültségre hivatkozva inkább egy mesét ígértem neki másnapra. Sajnos ez kevés volt, mert a mesét azonnal akarta. Gondoltam lesz ami lesz, de hiába erőltettem az agyam egy épkézláb történet nem fogalmazódott meg bennem (talán a napok óta “nem alvás” is közre játszott benne), de amúgy sem vagyok kreatív, így csak néztem magam elé és éreztem, hogy nem tudok kipréselni magamból semmit.
Ránéztem kisfiam első plüss játékára, amit kapott és mindent, amit tudtam róla elmeséltem neki. Így született meg nagylányom számára is a kért mese.
Mese egy zsiráf életéről
Hol volt, hol nem volt Budapesttől ki tudja hány kilóméterre volt egy plüssállat készítő gyár.
Ebben a gyárban egy nap elkészült egy zsiráf. Majdnem tipikus zsiráfnak számított. Plüssből volt, két kis fekete gomb szemmel, apró fülekkel és hagyományos zsiráf mintával. A szokatlan furcsaság rajta annyi volt, hogy nem volt hosszú nyaka, viszont hosszú-hosszú lábai voltak, ami talán a kevés tömőanyag hiány miatt történt, de képtelenség volt lábra állítani. Sőt mi több a négy patája végére tépőzáras ragasztót helyeztek. Hogy erre miért volt szükség, arra csak később jött rá a mi kis hősünk.
Főszereplőnk, mint minden plüss állat élete első maradandó emlékét akkor kapja, amikor első gazdájához kerül. Addig csak halvány emlékei vannak a létezése körülményeiről, mert még nem ismeri a kötődés fogalmát. Így történt ez a mi kis hősünkkel is.
Miután elkészítették egy áruházba került. Hogy meddig volt ott azt sajnos senki nem tudja, de egy nap megvették és egy szatyorban találta magát.
A szatyor később egy családhoz került, akik egy tölgyfa szekrény sötét mélyére száműzték az ajándékokkal együtt, amit kaptak. Ott hevert szegény zsiráf elfeledve ki tudja meddig, amíg el nem érkezett az a bizonyos idő….
Egy nap nagy sürgés-forgás hallatszott a szekrényen kívül és hirtelen kinyílt az ajtó. Fény szűrődött be és valaki kiemelte a szatyrot. Végre értelmet nyertek a dolgok. A szatyorban lévő tárgyak, tehették a dolgukat.
Sajnos a mi zsiráfunknak ezek nem voltak kellemes percek. Megfogták és mosógépbe rakták. Mosták, öblítették, újra mosták aztán szárították. Úgy zúgott szegény feje, hogy már azt hitte újrahasznosításra került, de nem így történt. Kivették a mosógépből és aztán, mint aki újjászületett felocsúdott az álomból. A mi kis hősünk akkor hallotta életében először a nevét:
-Zsiráf úrfi – (így szólt hozzá egy lágyan csengő hang) te most szépen itt maradsz.
Egy kis ágy szélén találta magát összekapcsolva az ágy rácsai között a két hátsó lábát. Szóval akkor ezért voltak a tépőzárak – gondolta magába.
Csak nézett előre két nagy fekete pötty szemével. Hírtelen kitárult elé a világ. Megannyi színek, hangok és illatok vették körbe. Rácsodálkozott erre az ízektől hangos világra és egyfajta boldogság töltötte el. Úgy érezte hivatott valamire, ami több, mint csak itt lógni az ágy szélén. Minden ok nélkül hatalmas nagy szeretetet érzett, ami áthatolt mindenen és betöltötte az egész szobát. Úgy érezte véghez kell vinni valami nagy és csodás dolgot, mert ez rendeltetett számára.
Apró szuszogások nesze törte meg a csendet. Lenézett és meglátta… Meglátta azt a csodát, amire hivatott lett létezése. Ott feküdt csendben az ágyban és őt nézte. Perceken át csak bámulták egymást azzal a kis csodálatos barna hajú kisfiúval, aki egy szót sem szólt hozzá. Hatalmas nagy, sötét barna szemei megigézték Zsiráf úrfit. Addig-addig nézték egymást, míg álomba nem merült a kisbaba.
Zsiráf úrfi boldog volt. Érezte, ahogy plüss szívét elönti a melegség. Szeretet és béke járta át, mert megtalálta „kis gazdáját”.
Napok, hetek, hónapok teltek el. És Ákos, mert így hívták a kisfiút egyre többször beszélgetett Zsiráf úrfival, aki ezt nagyon élvezte. Nagyon jó barátok lettek. Néha órákon át képesek voltak megvitatni az élet nagy dolgait.
Sokat beszélgettek a pocakban lévő életről. A fekete-fehér színekről, amit Ákos az első hetekben látott. A hasfájásról, mely az egyik legszomorúbb dolog egy kisbaba életében, a pelus tartalmáról, ami néha igazán vicces tudott lenni. Édesanya csengő hangjáról, mely ha felcsendült, akkor kivirágzik Ákos szíve. Édesanya illatáról és melegéről, mely minél közelebb van Ákoshoz ő annál boldogabb és nyugodtabb. Édesapa lágyan dörmögő hangjáról, mely olyan kellemesen csendül fel, hogy álomba ejt bárkit, aki apa mellkasán pihen.
Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok és Ákos felfedezte az ágyon kívüli életet Zsiráf úrfi egyre magányosabb lett. Ákos már sokkal többet beszélgetett az anyukájával és azokkal a beszélő játékokkal, mely beprogramozva mondja az : I love you-t. Hébe-hóba Ákos még játszadozott Zsiráf úrfival és beszélgetett vele, aztán szép lassan elmúltak ezek az idők is.
Zsiráf úrfi szívét iszonyú szomorúság járta át. Megmagyarázhatatlan és ismeretlen fájdalmat érzett, ami eddig teljesen idegen volt számára. Ha lettek volna könnyei biztos szétáztatta volna a kiságyat. Olyan gyorsan teltek a napok, hogy észre sem vette, hogy múlik az idő. Ákos egyre kevesebbet volt otthon és édesanya csengő hangja is csak a késői órákban volt hallható.
Ákos egy nap bölcsődés lett, anya pedig dolgozni ment. Zsiráf úrfi pedig egyedül maradt és szörnyen magányosnak érezte magát.
Aztán egyik nap, mikor Zsiráf úrfi megint egyedül szomorkodott az ágy szélén édesanya bejött a szobába, ránézett és megsimogatta. Zsiráf Úrfi érezte, hogy ez nem jelent jót, bár édesanya mindig kedves volt hozzá, de ez más volt, mint a többi. Szörnyű félelem fogta el. Olyan, amit addig még sosem érzett. Édesanya levette az ágy széléről és sok másik plüssel együtt egy nagy átlátszó zsákba rakta.
Ákos anyukája tudta, hogy a játékoknak lelkük van és ők is éreznek. Bár sok-sok év telt el azóta, mióta gyerek volt, de azt az egyet nem felejtette el. Tisztán emlékezett az ő kis szerény játékaira, melyek ugyan nem plüssből, hanem műanyagból voltak, de olyan szeretettel volt irántuk, mely egész életében elkísérte, hogy soha ne feledje el minden apró, kis vagy nagy, plüss vagy műanyag játék is megbecsülendő, mert igazán jó szolgálatot teljesítenek, de legfőképp azért, mert ha csak átmenetileg is, de boldogságot hoznak a gyerekek szívébe.
Mivel anya ezt mind-mind tudta ezért sok másik plüssel együtt Zsiráf úrfit egy fölső szekrény polcára helyezte, hogy ne unatkozzanak és tudjanak egymással társalogni. Így került a mi kis hősünk ismét vissza egy szekrény sötét felső polcára. Míg a többi plüss állat kicsik és nagyok igazán jól szórakoztak, beszélgettek és hatalmas nagyokat nevettek addig Zsiráf úrfi egyre bánatosabb volt. Úgy érezte plüss szívét teljesen felemészti a bánat. Napról-napra egyre szomorúbb és magányosabb lett. Haszontalannak és semmirekellőnek érezte magát. Azt gondolta, hogy elfelejtették, száműzték és mindaz, amire hivatott volt, csak ilyen rövid ideig tartott. Már majdnem elhitte, hogy plüss kis életét a szekrény mélyén kell eltöltenie, amikor sok-sok nap után valaki ismét kinyitotta az ajtót…
Zsiráf úrfit és a többi plüsst megfogták és ismét mosógépbe rakták. Úgy zúgott és szédelgett szegénykém feje, hogy azt sem tudta hol van. Mikor egy kicsit magához tért a szárításból, megint egy kis ágy szélén találta magát. Körbe nézett. Ismerős volt a szoba. Ugyanabban a helységben volt, ahonnan első emlékeit kapta. Elmondhatatlan öröm öntötte el minden porcikáját. Érezte, ahogy visszatér belé az öröm és gondoskodás érzése.
Lenézett az ágyikóba és meglátta….. Ott feküdt a csöpp kis baba. Zavarba jött, mert azt hitte Ákos az, de mégsem ő volt. Érzések százai kavarogtak benne. Nem értette a dolgot. Ott feküdt az a piciny kisbaba, aki Ákos kiköpött mása volt, de mégsem…
Egyszer csak kinyílt az ajtó és Ákos szaladt be rajta. Meglátta az ágy szélén pihenő zsiráfot és felkiáltott:
-Anya a zsiráfom! – majd oda szaladt, levette, átölelte és szorosan magához szorította.
Zsiráf úrfi szívét elöntötte a boldogság. Sírni szeretett volna örömébe, de hát ugye a plüssöknek nincsenek könnyei. Édesanya lágyan csengő hangja törte meg azt a csodás pillanatot:
-Ákoska kéred még azt a játékot játszani?
-Nem. -felele Ákos – ez most már a Dominiké, mert én már nem játszom vele. És visszaadta édesanyának a játékot.
Zsiráf úrfi már mindent értett. A hasonlóságot a két kisfiú között és a furcsa érzést, amit érzett. Azt, hogy ő mi célt is szolgál valójában. Megértette, hogy az emberek változnak, idősebbek lesznek és mindig új dolgok iránt érdeklődnek. Nem minden plüssnek adatik meg, hogy örökké első gazdája mellett legyen, de szerető kezek nélkül nem marad egyik sem. Bárhová is sodorja őket az élet egy gyerek mellett mindig otthonra lelnek.
Hosszan nézte Ákos kis öccsét az ágyban. Felfedezte a hasonlóságot köztük és azt, hogy miben másak. Nézte vörös kis haját, amire ha rásüt a fény úgy szikrázik, mintha megannyi apró kis róka táncolna rajta. Már nem félt. Tudta, hogy nincs mitől. Nem veszített el semmit és emlékeznek rá. Dominik lassan felébredt és Zsiráf Úrfira mosolygott. Egy mini kis Ákos volt hatalmas nagy szürke szemekkel. Idővel ők is barátok lettek és Domi baba pont úgy szerette Zsiráf úrfit, mint egykor a bátyja.
Boldogan teltek a napok. Külföldről vendégek érkeztek egyik nap és másik zsiráfot hoztak magukkal. Zsiráf úrfi megijedt egy picit, de nem kellett volna aggódnia. Az új zsiráf Ákos szobájának polcán kapott helyett, ahol a többi plüss is. A mi hősünk akkoriban gyakori vendég lett Ákos szobájába, mert a két zsiráf sokszor játszott együtt a bátyussal. Meghitt szeretetben éltek.
Egyik este mikor mindenki otthon volt és a mi kis hősünk boldogan lógott az ágy szélén Ákos kérte az anyukáját, hogy játsszon vele. Édesanyán látszott a fáradság és kimerültség, ami az utóbbi napokba elég sokszor megfigyelhető volt rajta. Játékot ugyan nem, de egy mesét ígért másnapra. Ákos nem hagyta annyiban a dolgot és könyörgött, hogy most meséljen ne holnap. Olyan sok „légyszi-légyszi” hagyta el a kis száját, hogy édesanya nem mondott neki nemet. Látszott, hogy tanácstalan, mert nem igazán kreatív a mesék kitalálásában és mesés könyv épp nem volt kéznél. Csak gondolkodott, aztán egyszer csak lekapta Zsiráf úrfit az ágy széléről és mesélni kezdett…
Csak mesélt-mesélt egy zsiráfról, aki csodálatos utazáson, érzelmek és gondolatok sokaságán ment keresztül, hogy megismerje valódi énjét és élete célját. Ákos, Dominik és Zsiráf úrfi is ámulattal hallgatta.
„De hisz ez az én történetem”- ocsúdott fel a mi hősünk. És a meghatottságtól sírni szeretett volna, de hát ugye, mint tudjuk a plüssöknek nincs könnye. Így csak hallgatta csöndben miközben anya mesélt.
A mese csodálatos véggel zárult. Egy zsiráfról, aki megörökölve az utódokat mindig új gazdára talált és boldogan élt csak élt. A mese végeztével Ákos szemébe könny gyűlt, átölelte Zsiráf úrfit és aznap éjszaka el sem engedte.
A rákövetkező napokba Ákos többször elkérte Zsiráf úrfit játszani, aki nem panaszkodhatott. Hol a kis tesóval beszélgetett, hol Ákossal és a külföldi rokonnal játszott, hol pedig csak pihengetett az ágy szélén.
Boldog volt. És ez a boldogság egész életében elkísérte.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: