Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de valahogy az elmúlt évek alatt olyan távolinak tűnt, mintha esélye sem lenne, hogy egy napon valósággá váljon.
Két órán keresztül sírtam, mikor kiderült, hogy szüleim eladják azt a házat, amibe én és a nővérem gyermekkorunk emlékeit őrizzük. Hogy egy napon ennyire fog fájni az elvesztése magam sem gondoltam volna, hisz én választottam másik országot egy jobb és izgalmasabb élet reményében, amit meg is kaptam. Most mégis száz sebből vérzik a szívem, mert úgy érzem, hogy gyermekkorom színhelye eltűnik. Azzal a tudattal élni, hogy már nem léphetem át a kaput, amikor csak úgy kedvem tartja, hogy gyermekeimnek nem mutathatom meg, hogy ezen a padláson bujkáltam, itt fészkeltek a fecskéink, a ház előtt hóvirág és tulipán tenger virágzik, a kertben pedig millió-millió gyermekláncfű bontakozik ki és végtelennek tűnik a sárga tenger, ez most már csak nekem marad emlék.
A párom egyszerű, nyers mondata, mely abban a pillanatban oly elgondolkodtatónak hatott, mintha csak valami bölcs, kétszáz évet megérő Buddha gondolata volna, kizökkentett abból a bánatból, amit az otthonnak nevezett gyermekkori világom elvesztése miatt éreztem.
-„ Jobb lenne inkább, ha az enyészeté volna? „- kérdezte a lehető legtapintatosabban, bár én mégis éreztem, hogy ő jóval racionálisabb talajon áll ezzel a dologgal, mint én és ezen nagyon elgondolkodtam.
Ha igazán szeretünk valakit, vagy valamit bárhogy is fáj az elvesztése az ő érdekében elengedjük. Nem, nem lehet az enyészeté. Nem múlhat csak úgy el, hogy évekig ott álljon üresen, miközben napról-napra csak fogy belőle a biztonság. Ablakait nem nőheti be a lilaakác, kapuját a borostyán, mely a házunk mellett évekig megpróbáltak úgy uralkodni, hogy apukám alig bírta megfékezni őket. Nem verheti fel udvarát a fű, mely a házunkhoz vezető betonút alatt is rést talál, hogy megmutassa a természet az úr. Falán a repedések nem hasadhatnak tovább, hogy egy napon feladja a magány üres érzését és inkább bánatában kártyavárként dőljön össze.
Nem lehet csak a mienk az emlék, hogy tavasszal, mikor virágzanak a gyümölcsfák olyan , mint egy elvarázsolt kép, melyet ha sokáig nézünk megszűnik a világ körülöttünk. Hogy kertjében több ezer gyermekláncfű virágzik sárga tengerként, és nyáron olyan, mint egy zöld fűtenger, amibe gyermekként beleugrottunk és bármikor, bárkitől elbújhattunk. Hogy ősszel az almafáról a legszebb nézni a naplementetét, mely olyan csodával határos módon bukik le a temető fái között, mintha csak ő is végső nyugalomra hajtaná mindennap a fejét. Hogy télen az ablakból kinézve minden hideg ellenére valami mégis csábít, hogy métereket fussunk a nagy hóba. Hogy elbújni gyermekként a világ elől és versírásba temetkezni, csak ott lehet.
Nem, nem lehet csak az emlékek miatt őrizni egy otthont, ami évről-évre mikor haza térünk hozzá egy pár napra, egyre szomorúbbá válik. Magára hagytuk, egyedül küzdve az idő vasfogával. Féltettük a távolból, de mégsem ápoltuk. Igaza volt a páromnak. Nem lehet az enyészeté, mert attól, hogy csak birtokoljuk, nem küzdünk az idő ellen.
Nem szenvedtethetjük tovább, bárhogy is fáj. Megérdemli, hogy ismét boldog szerelmes hangok, kisgyermek kacajok, bátor, védő, óvó kutyaugatások töltsék be újra néma falait. Legyen ismét egy otthon, mi egykor nekünk volt. Lakja be udvarát a boldogság mosolygó angyala.
Így most a ti otthonotok lesz kicsi Ritácska. Kicsi Ritácska, aki emlékeimben talán négy évesen él. Tejföl szőke, angyalarcú, tiszta szívű kislányként. Olyan gyorsan teltek el az évek, hogy én észre sem vettem, hogy te már fiatal nővé váltál és a szerelem zálogát őrzöd az ujjadon.
Nekem emlék marad továbbra. Megőrizvén szívembe, ahogy volt. És egy nap talán, ha unokáim körém gyülnek meséket szőhetek a fényképekről, melyek ott készültek.
Talán a ti jelenlétetek miatt most már a fecskék is visszatérnek egykori szeretet otthonukba. Talán látva bennetek a természet sem kíván nagyobb úr lenni a járda rései között. Talán még több virágba borul az almafa és a fű még zöldebb és zsengébb lesz. Talán a lilaakác és borostyán is megtanulja, hogy hol a helye.
Mert ez már a ti otthonotok. A ti szívetek, lelketek lakja. Ti rendelkeztek a természet erőivel és az idő vasfogával.
Kicsi Ritácska a ti szerelmetek, boldogságotok, mosolyotok betölti az ürességet. Kívánom, legyen a ti szíveteknek is oly kedves helyszíne, mint egykor nekem volt. Hozza az életetekbe az öröm, békesség, otthon melegét. Legyen az a hely, ahová egy- egy baráti , családi látogatás alatt szívesen haza tértek. Hozzon nektek is annyi szép, igaz és boldog emléket, mint egykor nekem.
Nektek virágzanak most már a kert gyümölcsfái, hogy ízes zamatukkal elcsábítsanak. A virágok számotokra nyílnak és édes illatukkal körbe vesznek. A kismadarak letelepedve a szőlő között nektek dalolnak. Ti lettetek az élet és a jövő az otthonnak. Kívánom legyetek benne nagyon boldogok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: