Az elmúlt napokban annyira el voltam foglalva családi házunk elvesztésével, hogy önző ember lévén nem is gondoltam arra, hogy édesapámnak egy ilyen elvesztés vajon mit is jelent? Hisz rendben, hogy én ott éltem 18 éves koromig, és aztán hébe-hóba haza látogattam addig, míg ők az én szomorú magányom csillapítása végett magukat és az otthont feláldozva hozzám nem költöztek. Bizony nem is gondoltam apukámra, aki sok-sok 18 évet élt ott, és én olyan éveket gyászolok lázasan, ami az ő gyermekkorának még csak töredéke sem lehet. Hisz ő az aki látta felépülni az otthont, aki részese volt a keletkezésének. És én csak magamat sajnálva fel sem mértem, hogy ő mit veszített el.
Akkor ébredtem arra a tudatra, hogy neki ez jobban fáj, mikor búcsúlevelemet az otthontól felolvastam neki. Láttam, ahogy arcát lehajtva a 6 hónapos unokájára néz és azúr kék szeméből potyognak a bánat könnyei, mely nekem akkor úgy tűnt, mintha minden cseppje egy-egy gyöngyszem lenne, melyet, ha lehetne összeszednék számára egy kis dobozba, hogy boldoggá tegyem vele. Láttam, ahogy ajka megremeg és száját összeszorítja, hogy bánattól hangos hang ne csússzon ki ajkai közt és nagyot sóhajt. Láttam ahogy kezével legkisebb unokája kapálózó kezét fogja, mintha csak vigaszt keresne benne szívfájdalmában. Én akkor is tovább olvastam neki, mert úgy éreztem nem hagyhatom abba. Tudnia kellett, hogy nincs egyedül a fájdalomba. Csak olvastam és olvastam miközben láttam, ahogy fogyatkoznak a könnycseppek és lassan a boldog emlékek kapujához ér.
Aztán egyszer csak kiszabadult a szomorúság börtönéből, mint azok a kisfecskéink, akiket nyáron a szüleik tanítottak repülni és mi órákon át lestük őket az ablakból miként próbálkoznak a szél szárnyára feküdni és önfeledten repülni.
Az én édesapám is kirepült. Hírtelen, mint aki szárnyat kapott, felszabadult belőle valami szabadság, amit olyan ritkán vélek felfedezni benne. Írásom felolvasása után kinyílt, mint egy igazgyöngyöt őrző kagyló, mely ott hever a tenger mélyén évekig, aztán egyszer csak kincs lesz belőle valaki számára. Könnyes szemmel meséket regélt a melegen gőzölgő délutáni kávéját kortyolgatva a régmúlt ódon emlékeiről.
-Hogy eleinte, mikor még nem állt ott a házunk azon az udvaron, akkor egy szalmatetős pici házba laktak, és surgyén aludtak, amit minden évbe friss szalmával töltöttek meg és egyszer leszakadt az ágy deszka nagyszüleim alatt és jó nagyot estek.
-Hogy 4-5 évesként miként hordta a köveket a fundamentumhoz, amiből a mostani otthonunk épült.
-Hogy volt bika és malac az udvaron, hogy a dolgozókat ki tudják fizetni, akik segítenek a ház felépítésében.
-Hogy az anya disznó egyszer elment a 8 kismalacával és egész nagy soká a nagymezőn egy kukoricásba találták meg őket.
-Hogy a nagykecske felszökött az udvarról és a „szép szobának” nevezett ablakon beugrott és magabiztosan befeküdt a vetett dunyhás ágyba.
-Hogy nagypapám már kiskorában megszeretette vele a természetet és az összes gyümölcsfát és szőlőt ketten ültették. És apukám később a felfutó szőlőknek hatalmas nagy lugast csinált az udvarra, hogy a nyári nap sugarától mi gyerekek árnyék alatt élvezzük ifjúságunk vidám nyári napjait.
-Hogy a Csöpi nevű foltos kutyánk, aki mindenkit beengedett az udvarra, de ki már senki nem mehetett, olyan kis okos, ügyes kutyus volt, hogy ugatással jelezte, ha felébredtem a kiságyba.
A legszebb emléke az otthonról mégis az volt, mikor megszületett első szülött gyermeke és abban a házban csordult ki élete első igaz örömkönnye.
Örömkönnyek vagy bánat percek, de mind-mind emlékek. Emlékek, melyek hozzátartoznak, ahhoz az otthonhoz, mely az ő két keze által vált azzá. 64 évnyi emléket őriz onnan, amit most egy dobozba zár, hogy megőrizze magának. Apu most hátrahagy valamit, hogy egy új és szebb pihentetőbb jövő felé nézzen.
Ha tehetném, levenném a bánat nyomasztó terhét a válláról. Az enyém most oly könnyűnek tűnik és eltörpülni látszik. Vigaszt adni, melyet szeretnék, nem tudok. Talán hazatérve búcsút intve az otthonnak, beköszönni a kis épületek poros zegzugaiba, átölelni a gyümölcsfákat, még egy utolsót szaladni a magas fűben, képeket készíteni, hogy emlékeinkben úgy éljen tovább, ahogy volt és beszívni a ház minden egyes szobájának régi emlékek őrizte illatát majd védőn átkarolva négyen egymást, akkor talán könnyebb lesz az én édesapámnak is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: