Új lakásunkba való költözésünk óta legalább 4-szer vettem elő azt a bizonyos dobozt, melyben apró kisebb-nagyobb ajándéktárgyaimat őriztem, melyeket az elmúlt évek alatt barátoktól, barátnőktől, családtól kaptam. Nem szeretem volna polcainkra ismét felrakni őket, mert megpróbáltunk a minimál stílusra törekedni, hogy kisebb szobánk, mint ami eddig volt ne tűnjön túl zsúfoltnak. Így egy dobozba kerültek ezek az emléktárgyak, mert úgy éreztem az emlékeket őrizni kell.
Ma ismét kezembe kerültek a dobozok. Bármennyire is szeretném őrizni őket úgy érzem vannak bizonyos tárgyak, melyek bár szépek, sértetlenek, érintetlenek, mégis csak a dobozban hevernek búsan, szomorúan, elfeledve.
Megpróbáltam őket szelektálni, hogy melyek azok a tárgyak melyhez tényleges és erős emlék fűz, melyeket nem is tudnék elfeledni még akkor sem, ha tárgyi bizonyítéka sem lenne rá, hogy valahol, valamikor volt egy nap, melyben ezek az apró kis tárgyak voltak a főszereplők. Pár törött darab sajnos a kukában végezte, melyek igazából vagy csak egy fellángolás jelképe volt, vagy egy szülinapra kapott csecse becse, amiről semmi kép nem jutott eszembe.
Mégis egy ajándékba kapott, költözés során megsérült, törött katica pártól mégsem tudtam szabadulni. Elgyötört külsővel rendelkező szerelmes pártól, melyek még a törött csápjaik alatt is mosolyogva néztek a világra. Olyan sok évet hevertek a polcomnak azon kiemelt részén, melyre ha ránéz az ember rögtön szembe tűnik a katica pár. Melyre, ha ránézek mindig hatalmába kerít a nevetés, vidámság és az érzés, hogy nem vagyok egyedül.
Mert volt egy pár év életem során, mikor nem voltam egyedül. Mikor volt egy nevető hang a vonal másik végén, hogy ha szomorú és meg nem értett voltam Ő kiemelt abból a sártengerből, amibe hagytam, hogy belecsússzak. Egy olyan barátnőtől kaptam ezt a katicapárt, aki mellett abban a pár évben míg együtt tölthettük napjainkat megtanultunk egymással szemben igazi barátokká válni. Olyan baráttá, melyre ha “elveszítik” egymást már nem vágyik másikra az ember, mert abból csak egy van a világon. És bár lehet a világnak egy olyan részén él, mely közel és mégis oly távol van, de tudom, hogy ő van.
A katicák ma is mosolyognak, mint mi, mikor meghalljuk egymás hangját a vonal másik végén, hogy évente egyszer mikor találkozunk, ismét azokká az elválaszthatatlan katicákká váljunk, akik egykor voltunk.
Kommentek