Örökség

Éveken át éltem abban a boldog tudatban, hogy amit magam mögött hagyok, csak jó lehet. Nem kértem semmit, nem kértem többet, mint ami van és szabad utat engedtem a kapzsiság szárnyaló szellemének, hogy elragadja, elvegye, elvigye, mit örökségül kaptam.

Nem bántam, mert nélkületek az örökség színét vesztette.

Fiatal voltam és nem értettem… Nagypapám miért pont rám hagyja az életének egy darabját? Azt a zárt Édenkertet, amibe hosszú-hosszú éveken át nevelkedtem.  Hisz én csak a legkisebb virágszál voltam, aki pont a legkevesebbet kapta belőlük. Csak egy két lábon járó kék nefelejts, aki a nárcisszal, tulipánnal és a többi virágokkal vitatkozott a szépségén a kertben.

És mégis….a legszebb emlékeim apró koromtól ott születtek. Ez több, mint örökség, hisz az a hely volt a mentsvár a problémák elől, a békesség, a nyugalom szigete egy olyan megtört lelkű, barátok nélküli kislánynak, ki egykor voltam.

Tudom, hogy kincs van a földbe, mert elástam oda. Minden évben ástam egyet, melyről azt hittem majd megvár.  A kertben, melyet Édennek hívtam a kivágott fa alatt rejtélyek sokasága húzódik meg. Ott születtek az álmok, a szerepjátékok, mikor nem csak egy kislány voltam, hanem én, én voltam, a föld és az ég ,a természet Istennője, aki csodálatos fákkal és virágokkal borítja a földet. Állatok nyelvét megértő csodagyermek, aki egy kukoricatárolóból is kastélyt épít magának. Hintán szárnyaló sasmadár, mely őrült sebességgel halad a nap felé és egyenesen belerepül.

Én voltam a  varázskisszekrény, egyik kedvence, melyből sohasem fogyott ki a negró. Bármennyit kértem mindennap jutott egy szem. Nem hagyták a nagyszüleim, hogy mélyen belenézzek, mert talán féltek, hogy meglátom az apró kis negró készítő lényeket, akik elbújva nagymám kezébe adják az apró cukorkát, amit szinte alig bír el kicsiny testük, ezért 3-an is emelik, miközben felrepülnek vele  a mama csodás, vékony, ráncos, fehér kezéhez, hogy apró finom észrevétlen mozdulattal a tenyérébe ejtsék.

A szekrényeknak hatalma van. Főleg az öreg, régi vágású nagy hatalmasaknak. Az én Narniám is az egyikben volt. Én és még 6 zsák ruha nagyokat kirándultunk a mesebeli országokon át vissza a valóságba. Abba a valóságba, ami zord és igaz, ami elveszi az életet és szürkeszínűvé festi vele mesebeli országodat. Abba a valóságba, mely egy csapásra minden jót és szépet elvesz tőled. Hiába hagyja itt a másik felét ajándéknak attól már ugyanolyan nem lesz semmi.

Mert a másik fél csak némán és mozdulatlan áll, miközben kihúny belőle  a varázs és elveszíti csoda képességét, hogy parazsat is tud a tenyerén vinni. Új képességek lépnek ilyenkor a helyükre:könnycseppeknek hívják őket, mely a ketté szakadt szívből folyik. És ezek a cseppek lemossák a színeket.

És ott akkor abban a percben  az állatok már nem szóltak hozzám. A nárcisz, tulipán, gyöngyvirág már nem kérkedett szépségével. A homokba rejtett kincs csak értéktelen üvegcseréppé és lommá vált, melyet hagytam, hogy a homok és az idő betemessen.

És mama halálával a negró készítők is elhagytak. Hiába nyitottam a szekrényt eltűntek  az engem megillető cukorkák. Narnia elveszett a zsákok között és már az ösvényt sem találtam meg. A ház minden sarkából eltűntek az álmok és csak a rideg szürke valóság maradt a falakon belül.

Egyedül a föld a kert, a paradicsom, az éden nem változott. Csak a diófán a hinta állt üresen várva, hogy szárnyaló madár legyek megint, aki a napba száll.

A titok ott maradt a kivágott fa alatt. Néha még álmomban is látom, mikor visszatérek oda. Csak állok előtte és várom a csodát, hogy kiforduljon a földből és egy hatalmas kincses ládát rejtsen tele csodálatos dolgokkal.  De más rejt a ládika…..Valós dolgot hordoz magában,  mely nem kézzel fogható. Egy élet munkáját, egy leélt szeretetet és egy kislány képzeletbeli világát, melyre minden gyermeknek szüksége van.

Bár benőtte a fű és a bokor, de az Éden ott van. Minden apró fűszálban és magmaradt mogyoró bokorban, de ott van. Szeretet van benne és megértés. Kitartás és Hála. És egy csoda kincs, mit nem volt alkalmam megtalálni és már nem is szeretnék.

Nem a föld volt az én örökségem. Azok ti voltatok ti csodálatos nagyszülők, akik szeretetre tanítottatok, kicsiny emlékeket hagytatok, melyet bármikor felidézhetek, és olykor álmomba ott vagytok egy-egy apró mosolyt hagyva magatok mögött,  hogy vigaszt adjatok.

Ha betérsz oda te kapzsi Idegen, ha végre megkapod, vagy elveszed amire vágysz jól nézd meg a földet, vedd tenyeredbe és morzsold össze, mert amit te az én örökségemnek látsz, az számodra nem több egy darab földnél. Elveheted, elviheted, hisz megteheted, de kapzsi módon szerzett örökségen boldogságra ott soha nem fogsz lelni.