Nincs szükségem rátok

Az elmúlt időszakban sikerült kicsit átértékelni néhány gondolatot a fejembe.

Barátság…  Haverság…. Ismerősök… Fogalmak, melynek jelentéséről más elképzelésem volt, mint ami a valóság.

Ismerőseimet nézve rá kellett jönnöm, hogy elvesztettem azokat is, akiket valamelyest barátnak hittem. Talán nem is vesztettem el őket, csak igazából sohasem voltak.

Sok energiát és időt fordítottam arra, hogy havi, heti rendszerességgel egymás után ráírjak, felhívjak, rákérdezzek barátok, barátnők, rokonok, volt kollégák, kolléganők  állapotára. Néha napokat osztottam be, hogy senki ne érezze magát elhanyagolva, hogy tudják,  bár messze vagyunk egymástól, vagy nem dolgozunk már együtt, de számomra még mindig fontosak. Mert azok voltak.

Ahogy most telnek felettem az évek és kevesebb idő áll rendelkezésre a család miatt, kicsit alábbhagyott az érdeklődésem felőlük. Nem azért, mert nem érdekelt, hisz napi szinten gondoltam rájuk, de időhiányában sokszor nem tettem fel azt a bizonyos kérdést, amivel általában kezdtem a hozzájuk írt sorokat. Elmaradtak a megszokott kérdések tőlem és rá kellett jönnöm ebben az időszakban, hogy számukra az én hogylétem nem is kérdés. Furcsa volt közel fél évig várni és várni, hogy abból a rengeteg emberből talán 2-3 érdeklődött felőlem és bármennyire is fájt rá döbbentem, hogy amit eddig hittem a mi kapcsolatunkról jóval kevesebb volt.

Néha fellángol bennem a gyűlölet, hogy energiát fektettem olyan barátságok ápolásába, amibe egyedül csak én voltam. És az elvesztett energiám sajnáltatom, ami valljuk be megint csak energia pocsékolás.

Máskor meg arra gondolok talán az univerzum egyszer visszaadja azt a törődést, gondoskodást, odafigyelést, amit nyújtottam a másik fél felé. Talán egyszer meghálálja más formában.

A kapcsolatok ápolásához két ember kell és bár évekig tettem, azt amit a szívem diktál most mégis az eszemre hallgatok arra a csökönyös, makacs, önfejű bikára.

Nincs szükségem rátok.

Voltam szemetesláda és lelki társ, megértő barát és kitartó üzletvezető az embere iránt, de most már csak ember vagyok. Kicsivel idősebb, tapasztaltabb.

És már nincs szükségem rátok.

Talán csak antiszoc lettem, talán csak az évekbe és belétek vetett hittem megrendült.  Nem vágyom már arra, hogy évente, ha egyszer-kétszer találkozunk,  áradozzatok arról, milyen jó, hogy itt vagytok, hogy örültök nekem, nekünk, a gyerekeimnek, hogy milyen jókat nevetünk. És mikor kiléptek az ajtón, az életemből már el is felejtettetek.

Már nem vágyom arra, hogy csapatostul vagy egymagatok gyertek be az ajtón hízelegve, hogy mennyire szerettek, átkarolva és ölelgetve, koccintotok velünk és dicsértek minket, a családunkat, a szerény életünket, az életünket, mely mögött alázat, tiszta szív és őszinteség van.

A ti szavaitok mögött mi volt? Csak üres sorok, jelentéktelen és komolytalan érvek a barátságotok mellett, melyben én az elvarázsolt királylány éltem és jártam éveken keresztül  ebben az  álomvilágban. És még el is hittem, hogy igaz.

Nem a ti hibátok…..Hisz én akartam valamit, valami számomra végtelen egyszerű dolgot, amire időközönként felnőtté válásom során rájöttem, hogy nem létezik.

Nincs szükségem rátok.

 Ti végtelenül egyszerű dolgok nem vagytok igaziak. Ami az én megálmodott világomba létezik a barátságról az álom marad csupán. Már nem küzdök, már nem fáj, ha elmentek, ha kiléptek az ajtón magatok mögött hagyva mindazt, ami elhangzott az életemről.

Még csak nem is haragszom rátok, hisz csak a társadalom egy bekebelezett csoportja lettetek, vagy voltatok mindig is, akik nem ismerik az emberség, szeretet, és igaz barátság fogalmát.

Felszíni kapcsolatot építetek, mely haszonszerzésből tökéletes, miközben azt sem tudjátok, hogy aktuális barátotok édesapja épp haldoklik, de egy jó partyra kérdés és előzmény nélkül mindig ráértek. És ti amúgy is mindig mindent jobban tudtok. Amit én nem tudok megszerezni ti biztos. Olcsóbbat, jobbat, szebbet. Lényegében mindent. És természetesen csak nektek szóljak, ha kell valami, mert az biztos a legjobb, legszebb, a legek legje. 

De valahogy az évek alatt ha kérésre került a sor tőlem már nem volt sem jobb, sem szebb, sem okosabb. Ilyenkor csak széttártkezű madárijesztők vagytok akik sajnos semmiben nem tudnak segíteni. Te tényleg semmiben. A legkedvencebbem az, hogy az okok, amit felsoroltok végtelenek tudnak lenni. Olyan hosszúra nyúlnak, amin én végig menni már nem szeretnék. És hallani sincs már kedven. Túl hosszú az út odáig és kitartás hiányban szenvedek. Ha megkérdeztél volna az utóbbi fél évben ezt, most biztosan tudnád. 

Hogy juthattam idáig? Még csak nem is fájt. Az idő végtelen úr és türelmes. Csak vár és nem adja fel soha. Ebben most jobb voltam. Legyőztem az időt.  Már nem várok tovább. Nem várom, hogy a kijelzőn megjelenjen az a hívás, üzenet, mely ok nélküli. Melynek nincsenek rejtett kérései, melytől száraz marad a fülem és nem folyik a panaszáradat a kagyló végéből.

Nem tudtam mi hiányzott eddig az életemből, mely néha ürességet hagyott maga után. Ti voltatok azok! Ez hiányzott….. ! Hogy már nem hiányoztok!!! Hogy nem kell megállás nélkül ápolnom, egyengetnem, odafigyelnem életetek minden szép és rossz pillanatára, hogy a kellő időben, mikor szükségetek van rám én olyan odafigyeléssel tudjam magam adni, mintha mindig is együtt lettünk volna. Miközben valójában azt sem tudjátok ki vagyok.

De köszönöm, hogy majdnem életem felén kitörhettem ebből a körből, hogy nincs már súly és teher a vállamon. Hogy nem érzem az elmaradt szülinapi köszöntőket, amit közösségi oldal nélkül nem is tudnátok. Köszönöm, hogy voltatok, hogy erősebbé tettetek, hogy tanítottatok, hogy megtanuljak nem csak egy lenni közületek, hanem az egyetlen, aki nem erre vágyik, és legfőképp köszönöm, hogy nincs már szükségem rátok.