Ez csak egy üres tányér

Nem igazán szoktunk éttermekben járni, hisz én úgy érzem egy szakáccsal élni olyan, mintha mindennap 5 csillagos menüt fogyasztanék. Valójában így is van.

De azon a májusi délután mégis szörnyű késztetést éreztem, hogy beüljünk, kiüljünk pár órára abba a hangulatos kis grill teraszra, ahol 3 évente egyszer megfordulunk.  A hely csodás, a környezet tökéletes, a kiszolgálás kedves, és az ételek is finomak.

Ahogy leültünk nem lehetett nem észre venni, hogy a körülöttünk ülő párok, barátok, csoportos bandák miként nyomják a telefonokat fel sem nézve, hogy a valós világban mi is történik körülöttük. Nincs ezzel semmi baj,  mi is szoktunk ilyenek lenni, mert hát valljuk be a cyber világ max az emberek 10%-át nem kebelezte még be.

De ez csak a mi napunk volt és nem a közösségi oldalaké így hát egymás kezét fogva szerelembe, napsütésben cseverésztünk mindenről.

Ahogy érkeztek az éhes csoportok és egyre csak  hozták a rendelt ételeket egy idő után már csak a telefon fényképező hangját lehetett hallani. Mindenki, mintha csak versenyre kelt volna, hogy minél hamarabb lefotózza az áhított ételt és megossza mindenkivel mi jár épp a fejében, vagy a szájában. Az ételek mint a kifutón lévő modellek élték épp világukat és selfie-k tömkelege csattogott a tavaszi napsütésben.

Egymásra néztünk. Nekem már akkor mosolyra állt a szám, mert bár hiába volt tömeg még így is a mi suttogásunk hallatszott a végét érő kamera hangok után. Másoknak beszélgetésre már nem igazán jutott idő. Kimerültek az ételek fotózása és az aktuális „Közösségi Pszichológus” kérdésében : -Mi jár a fejedben most?” Melyre kötelező jelleggel válaszolni kell!!! És természetesen megértem, mert számtalanszor válaszolok én is.

 És tudom…tudom…Én is szoktam fotózni ételeket, még mielőtt belekóstolnék, de kizárólag olyanokat, amelyekről 100%-osan tudom, hogy finom, ízletes, különleges, mert nem én készítettem őket.  Na jó… ritkán szoktam én is és azt amúgy sem posztolom. Az ételek elkészítéséhez, formálásához, ízvilág, művészet kell, mellyel én nem rendelkezem, de a kivitelezést mindig látom és ízekbe itt-ott, amott belekóstolok miközben összeáll a tökéletes gasztrotenger ízlelőbimbóim számára, hogy belemerüljenek. Ilyen ételeket én is szívesen megosztok a konyhámból még kóstolás előtt.

Hogy mennyi mém született belőlem ott abban az egy órában szinte hihetetlen. Feladtam a társadalmi elvárás etikett szabályait és utat engedtem a  hangosabb, de visszafojtó nevetésbe, amit mások mosolyogva nyugtáztak.

Azon morfondíroztam, hogy ha még nem kóstolták honnan tudják, hogy jó. Mi lesz, ha feltöltik az életük lapjaira, hogy épp mit esznek és bizony bitang piszkosul átvágják őket.

Több eshetőség is szóba jött nem épp értelmes gondolkodásom közepette, ami hatalmas mosolyt és cincogó nevetést hozott páromnak egész lényére is. Vannak napok, mikor utat engedek szárnyaló fantáziámnak és ez a nap most ilyen volt.

Vegyünk csak párat belőle:

-Mi van ha az étel csak műanyag és mikor beleszúrják a villát kiderül, hogy csak egy tökéletesre gyártott kompozíció. De mi van, akkor ha már 300 elismerést kapott a kép? Utána inkább törlik, vagy hazudnak a világuknak egy nagyot, hogy szépségesen, igényesen mindent megettek?

-Ha az első falat után rájönnek, hogy nem is finom, de már elégedett hangulatjellel megjelölték magukat az étel mellett.

-Ha fogyasztás közben egy pár még félig élt, vagy már holt, átfőtt nem odavaló „természetes” husi néz velük farkas szemet vagy csak csupán a lábát magasra emelve sütkérezik a napon. Vajon ezt milyen állapotban jelölik meg? És lefotózzák e közben?

-Ha hirtelen beütt a krach ( tőzsdei összeomlás, űrlény leszállás, föld magma túlhevülés stb.) és nincs idejük megenni. Honnan fogják tudni, hogy ízlett e?

Ehhez hasonló vicces és szörnyű  elméletekkel “untattam” párom az asztalnál, miközben seelfik és pózolás nélkül elfogyasztottuk óriás pizzánk, mely csalódottságában, hogy kimaradt abból a páratlan világból, -mely vakut, fényt és hírnevet hozhatna neki- bánatában egyre kisebb lett, míg végül egy morzsa, de tényleg…. Szó szerint egy morzsa sem maradt belőle.

És akkor ott támadt egy csoda ötletem, amit úgy éreztem meg kell osztanom mind a 815 ismerősömmel. Igen…igen  valljuk be a cyberség és a közösségi oldal használata úrrá lett rajtam is. Nem tehetek róla. Gyenge vagyok. Ragályos. Győzött a sötét oldal.

Eszembe jutott, hogy mindig mindenki akit csak láttam az étel-ital elfogyasztása előtt már lefotózta a rendelt menüjét, anélkül, hogy tudná az ízlelő bimbónak jó napja lesz e vagy sem. De igazából ez senkit nem érdekel, csak az elvont elméket, akik imádnak enni, mint én. Nézzétek el nekem.

Akkor abban a percben elmorfondíroztunk rajta és nevettünk. Akkor is mikor előálltam hatalmas ötletemmel és lefotóztam az üres tányérunkat az étterem szalvétájával, hogy kiposztoljam én is „kicsit másképp” más szemmel a világom. Azt hittem a hashtag áradat, mint pédául a  #hihi #mindmegettük #újraitt #finomvolt  megteszi kellőképp hatását és veszik a poént a közösségi oldalak lakói, de nagy bánatomra (na jó azért nem is bántam) nem így történt. Azt hiszem akkor néztek először őrültnek.

Az üres tányérok nem ütötték meg ismerőseim körében a kellő mércét, hisz ki nézi azt a mai világban, hogy valami ami egész egyszerűségében finom és ízletes megettük. Ilyen alapon akár ki is írhattam volna…..

Rájöttünk, hogy ha csak a még meg sem kóstolt pizzát posztoltuk volna (azt leszámítva, hogy ízlik vagy sem) sokkal nagyobb elismerést kapott volna, mint a szerény üres tányéros fotónk.

Azt hittem érteni fogják a kép lényegét, jelentését, hogy nem az számít, ahol vagy, amit elfogyasztasz, amit megveszel, nem az ami kézzel fogható, hanem maga az érzés, hogy milyen volt ott lenni, hogy ízlett az étel, kényelmes e a ruha? 

Érzések melyek örömet okoznak, melyek mélyről jönnek. Az emberek néha más szemmel nézik a világot, ahogy én is azt teszem.

Így legalább egy tanulságot leszűrtem az -“Az ízlett e?” – már lényegét vesztette, csak az számít, hogy mit ettél.