Hogy kisgyermekként egy pillanat, hogy tud beékelődni úgy egy kislány szívébe, hogy az valami különlegessé, valami meghatóvá nője ki magát arra csak évek múlva jön rá néha az ember…
Iskolás voltam már, mikor az osztályba felütötte fejét a fiúk-lányok közötti szerelmi szálak kapcsolata. Ez abból állt, hogy saját kezdő betűnkhöz plusz jellel egy fiú kezdőbetűjét kapcsolták, mely köré hatalmas nagy szívet rajzoltak a lányok. Ezzel jelezvén, hogy ők így egy pár. Nagyon kislány és későn érő típus lévén ez engem pont annyira hidegen hagyott, mint a kvantumfizika. Az én világom akkoriban még a fára mászást és a babázást jelentette. Ellentétben velük, akiknek már több fiú is tetszett, mint ahány Barbi babájuk volt.
Mivel nem akartam, hogy kilógjak a harmadik osztályos képből és az én nevem is felkerüljön arra a bizonyos táblára, ahol az összes lány neve szerepelt így nekem is elő kellett rukkolnom egy névvel. Megpróbáltam összeszedni minden gondolatom, hogy valmilyen kisfiú nevet kipréseljek magamból. De csak egyet tudtam…. Egy nagyon régi-régi emlékből felidézhető nevet: F. Krisztián. Így lettem én is a krétával felírt szerelmi csoport mélyen tisztelt tagja.
Hatalmasat hazudtam, mert F. Krisztiánt szinte nem is ismertem. Egy nagyon halvány emlékképem volt róla. Nagyon kicsi lehettem még, iskolában sem jártam, és valakiknél voltunk látogatóba egy másik országban. A látogatásból csupán annyi rémlik, hogy volt ott egy csodaszép kisfiú, aki tőlem pár évvel lehetett idősebb. Gyönyörű kék szemekkel, mely teljesen megigézett és arany szőke hajjal rendelkezett. Az ő szobájában aludtunk a nővéremmel, és én annyira kis szégyenlős voltam, hogy szinte rá se mertem nézni. A nővéremmel beszélgetett én meg még a szobából is kimentem annyira megilletődtem tőle.
Csak a szemei és a kis helyes arca maradt meg. Igen ő volt az a kék szemű, szőke hajú herceg, akikről a kislányok néha álmodoznak, épp csak fehér ló nem szerepelt a mesében. Hát ez volt az én egyetlen emlékem róla. Így került F. Krisztián fel az iskolai táblára. És ő lett az egyik napom megmentője…
Később anyutól megkérdeztem ki ez a név, aki azóta is motoszkál a fejembe. Azt mondta, hogy egy régi barátnőjének a kisfia, akiknél voltunk egyszer réges-régen látogatóba. És ezzel akkor le is zárta a beszélgetésünk. De nekem valamiért a retinámba égtek azok a kék szemek az emlékeimből.
Aztán teltek az évek és valahogy nekem nem ment ki az a bizonyos név a fejemből. Körülbelül húsz éves korom után minden évben valamiért megkérdeztem anyukámtól F. Krisztiánt, hogy mégis honnan ismeri. Így egyre többet tudtam meg róluk az évek alatt.
Anyukám elmesélte, hogy anno (ki tudja hányban) nagy divat volt, hogy levelezzenek a gyerekek egy ismeretlennel. Így történt ez az én drága édesanyámmal is, aki egy másik országba való levelező társat talált magának. Hosszú évekig osztották meg egymással az életüket, a boldogságukat, az élményeiket…
Aztán határokat átszelve eljöttek a személyes találkozás napjai és ennek az egyik ilyen napnak lettem én is a része. Ez volt az egyetlen dolog, amire emlékszem az F. családról.
Hogy az évek alatt hogy maradtak el egymás mellett azt nem tudom és hát anyukám sem tudta megmondani. Talán csak elmaradtak a levelezések, a találkozások és észre sem vették, hogy, hogy elsodródtak egymás mellől.
A fővárosba költöztünk és valószínű a gyönyörű kék szemek miatt, mely beékelte magát a fejembe egyre többször kérdeztem anyukámat arról a fiúról. Persze nem mondtam el neki, hogy a szemei kísértetként üldöznek azóta is és úgymond első szerelem néven fut a nagykönyv lapjain.
A közösségi oldalak hatására egyre többször kerestem rá erre a névre, de sehol nem találtam. Körülbelül 5 év telt el és nem volt semmi eredménye a nyomozásnak. Volt úgy, hogy hol apukámat, hol anyukámat, hol mindkettőt leültettem a számítógép elé, hogy az internetes oldalakon együtt böngésszük a neveket hátha találunk valami ismerős arcot számukra. De sajnos nem… Anyu nem értette, hogy miért keresek ennyire egy elfeledett barátságot, aminek én szinte részese sem voltam. De egyszerűen a kék szemek nem hagytak nyugodni…
Látnom kellett még egyszer… megnézni, megfigyelni, hogy ugyanolyan e, mint a 25 évvel ezelőtti emlékeimbe. A kíváncsiság, mint egy rossz nátha, amitől nem tudok szabadulni teljesen beférkőzött a gondolataimba…
És egy nap 2014-ben, karácsony előtt pár nappal, amikor ismét azt a bizonyos nevet kerestem a google-ba csoda történt. Talán nevezzük karácsonyi csodának…
Kidobott egy hirdetést az egyik oldalon. Autót kínált eladásra egy fiatalember, akinek neve megegyezett az én keresett személyemmel. Órákig ültem a gép előtt, hogy legyek e bevállalós, merjem e megkérdezni ő e az a valaki. Átszaladtam apukámhoz, hogy adjon tanácsot, hogy mit tegyek, de arra már pontosan nem emlékszem, hogy mit mondott, de végül is minden bátorságom összeszedve ráírtam az ismeretlen férfira.
Talán úgy kezdtem, hogy: “kissé fura és szokatlan lesz, amit kérdezek, de….. ” és megkérdeztem, hogy ő e az a fiú, akinek az anyukáját Edit néninek hívják és itt, meg itt laknak?
Hamarosan jött a válasz…
Igen!- ő volt az. Ő volt az a kék szemű, szőke hajú kisfiú, aki bevésődött az emlékeimbe.
Leírtam neki, hogy én ki vagyok, kinek a lánya. Az anyukájáról kérdeztem, aki még emlékezett az én anyukámra. Hatalmas nagy öröm volt. Telefonszámot cseréltünk és annyi év után az drága szeretett édesanyám beszélhetett az ő gyerekkori barátnőjével. Soha nem felejtették el egymást.
Edit néni nagyon boldog volt. Kiderült, hogy ilyen sok-sok év után is sokat gondolt anyukámra és a családjára. És rögtön a telefonbeszélgetés után találkozót beszéltek meg, hogy utazzunk le mindannyian hozzájuk egy hétvégén.
Hogy egy ilyen apró dolog is milyen nagy örömet tud okozni egy másik generációnak, hogy egy elfeledett barátság mennyi örömet, szeretetet, és emléket tud hozni azt a szüleimen és Edit nénin láttam, mikor pár hónap elteltével találkoztunk velük.
Kis erdei sétát tettünk, ahol mi gyerekek csendben hallgattunk, míg az ők emlékeik úgy töltötték be, az erdőt, mint megannyi csicsergő kismadár. Csak meséltek a rég múltról a határok átszeléséről, arról a szeretetről, amit réges-rég egymásnál hagytak. Ott sétáltak karöltve az emlékek egymás mellett és betöltötték a hiányzó hegeket. Most már évről-évre ismét emlékek születnek. A régieket felidézik, az újakat megélik.
Hatalmas boldogságot éreztem, hogy sikerült annyi év után. Hogy láthatom azt a múltat szüleim arcán, amihez akkoriban még nem nőhettem fel. Hogy vannak még annyi év után is, olyan találkozások, mely örömet és megnyugvást hoz a szívükbe.
Már nem kísért a múlt kék szemű kérdése. Már itt van egy karnyújtásnyira a telefon hogy tudjuk minden rendben egymással. Mert a szüleink barátsága számunkra is hozott valamit, hogy majd idővel mi is azzá váljunk, akik ők voltak egykoron.
Látni azt a kék szemű kisfiút, akihez pluszként lettem felírva a táblára, ahogy ölbe veszi a 4 éves kisfiam, kezet fog a párommal, együtt piknikezünk a családdal vagy kávézunk egy-egy ráérő időnkbe, hogy egyszer mi is emlékek sokaságával legyünk gazdagabbak…felbecsülhetetlen.